Hat libériai játékos játszik Egyiptomban. Most jött el az ideje, hogy megnézzem őket.

Kicsi a világ: mindannyian Port Said kétszáz kilométeres körzetében játszanak.

Megkértem Port Said-i barátaimat, hogy szervezzék meg ottlétemet. Ennek maximálisan eleget tettek. Kibéreltek egy szép lakást tíz napra a tengerparthoz közel, és megszervezték az utazásaimat a meccsekre. Mindennapra esett egy ebédmeghívás is. Az egyiptomi emberek ilyenek: ha megszeretnek valakit, testvérüknek tekintik és minden tőlük telhetőt megtesznek érte.

Természetesen meglátogattam volt klubomat is: háromszor is dolgoztam Puskás Ferenc utódjaként az al-Maszrinál. Mondom a klubigazgatónak, hogy igazán gyönyörűen felújították a stadiont az ifi-vb-re – és erre mit válaszolt: „Coach, amióta elmentél tőlünk, itt többé semmi nem olyan gyönyörű!”

Az utcán találkoztam egyik fő szurkolónkkal. A nyakamba borult, megölelt. Én is nagyon szerettem, szeretem őt, mert él-hal a klubért. „Na, emlékszel a nevemre, coach: Gamal, vagy Guda?” – mert még véletlenül sem akart szégyenbe hozni, hogy elfelejtettem. Vettem a segítséget és néhány másodperc gondolkodás után rávágtam: „Gamal!”. Ezután aki csak arra járt elmesélte, hogy emlékszem a nevére.

Sokat kellett utazni: Kairó, Damanhur, Mahalla. Kairó nagyot fejlődött, miként Port Said is. Rengeteg új ház, több millió autó. És szmog. Sajnos a sok elhordatlan szemét a mellékutcákban a régi napokat idézték.

A focit változatlanul szeretik Egyiptomban. Mit szeretik, imádják! Hiába változik lassan az életük, hiába emelkedik lassan az életszínvonaluk, a foci a központi téma, az első számú szerelem. Puskás Ferenc nemcsak a mi felejthetetlen futballhősünk, hanem az egyiptomiaké is. Sok újszülöttnek, akik ma már meglett felnőttek, a Puskás nevet is adták. Vannak kis üzletek, melyek a mai napig büszkén őrzik a Puskás-fényképeket, egyéb emlékeket. Hogy engem annak idején egy perc alatt elfogadtak, megszerettek, Puskás Ferencnek nagy érdeme van benne. Nekem már csak arra kellett vigyáznom, nehogy elrontsam ezt a képet.

Nagyon érdekes összehasonlítani libériai és egyiptomi ismerőseimet.

Az egyik oldalon a gondolkodás nélküli fellángolás, lelkesedés, de sajnos a gyors elkeseredés is, szemben a nagyon is megfontolt, sztoikus viselkedéssel, vagy a könnyű, feltétel nélküli barátkozás a zárkózottsággal. Ami egyforma: a vallásukban való feltétel nélküli hit. Pedig máshogy hívják Istenüket. Egyiptomban kötelező napi öt ima Allahoz, Libériában a táncban és az énekben való belefelejtkezés, és az érzelmek átélése a lényeg. Hiába zárkózottak, ilyenkor elárulják magukat.

És a futballisták?

Az egyiptomiak otthon akarnak játszani, ritkán vágnak neki külföldi szereplésnek. Ennek az az oka, hogy otthon mindenki imádja őket és messze az átlag fölött keresnek. A libériaiak mind külföldre vágynak. Itt is szeretik őket a szurkolók, de egyelőre nehezen élnek.

És hogy én miként érzek?

Az edző érzelmeit az eredmények befolyásolják, kár is tagadni. Egyiptomban mindhárom edzősködésem jól sikerült, ráadásul mindig mellénk pártolt a szerencse és a várakozásnál jobban szerepeltünk. Libériában még nem tudhatjuk, mi hogyan alakul. Én reménykedem – legalább olyan erősen, esetleg még jobban is, mint Egyiptomban.

A Libériai Labdarúgó-szövetséggel kötött szerződésem szerint minden hónapból tíz napot itthon tölthetek, illetve, ha a meccsprogram nem engedi, hogy hazatérjek, akkor a következő esetben már húsz nap szabi jár.

Szinte hihetetlen, mennyi tennivaló jött össze ezekre a napokra, amelyeket idehaza tölthettem el, de a futball sem maradhatott ki a hétköznapokból. Első természetesen a család, az ünnepeket a szeretteimmel töltöttem. Fontossági sorrendben utána a Gabora-gálán való részvétel következett.

Mai világunkban, így a fociban is egyre kevesebb az önzetlen segítőkészségből adódó kezdeményezés, márpedig ez a salgótarjáni focifesztivál, amelyre évről-évre sor kerül, ezt a célt szolgálja. Minden elismerésem a főszervezőé, Gabora Jánosé, aki a következő szlogennel hívta életre a teremtornáját: „Ideológiák helyett konkrét tenni akarás”.

A szervező ezen mondása az általa életre hívott rendezvény örökös és nagyon találó mottója lett. A vállalkozó immár tizenkilenc (!) éve rendezi a teremfutball-tornáját, és a teljes bevételt valamelyik rászoruló (és valljuk be, sok ilyen van) városi iskola kapja meg. A pénz tehát a lehető legjobb helyre kerül, az iskolákhoz, a gyerekekhez. Ahogy Székyné, dr. Sztrémi Melinda, Salgótarján polgármestere jellemzi: Gabora János úr a megye és a város igazi, önzetlen és segítőkész lokálpatriótája.

Ennek a tornának a fő célja mellett sikerül az is, ami manapság egyre kevesebbeknek: a labdarúgás minden részvevőjét képes egy fedél alá hozni, és évről évre felejthetetlen emlékkel megajándékozni a zsúfolt nézőtéren helyet foglaló embereket. Nem véletlen, hogy a torna egyik sztárvendége, Nyilasi Tibor a következőket mondta most is: „Örömmel jöttem, szeretettel fogadnak”, míg a Kaposvár edzője, Sisa Tibor szinte hazajár: „Ha csak tehetem, mindig itt vagyok. Magam is tanárember vagyok, itt lakom a megyében, tisztában vagyok a felajánlás jelentőségével.”

Az is biztos, én egy nagy élménnyel gazdagabban utazok vissza Libériába.

Hogy mennyire szeretett lett ez a kezdeményezés, csak röviden, számokban: az idén tizennyolc kiemelt támogató, harmincöt főtámogató, hetvennyolc támogató és tizenkét médiatámogató lépett be az első hívó szóra. A futballéletben csak keveseknek adatott meg széles e hazánkban, hogy az elismerés ilyen nagy számú gesztusban, tettben is megjelenjen.

S hogy az évek során jótékony céllal lőtt gólok súlyát mindenki megismerhesse: a Gabora-gála eddig ötvenmillió forinttal támogatta a salgótarjáni iskolákat!

Ha a karácsonyról kérdezem Libériában az embereket, igen komolyak maradnak, de a szemükbe fény lopózik, és mondják, természetesen nekik is van karácsonyuk.

Az apartman hotelben, amelyben lakunk, már elkezdődött az ünnepi felkészülés: minden oszlopot, lépcsőkorlátot, a bejárati kaput zöldbe, pirosba, aranyba öltöztetett a tulajdonos, míg a ház halljában, a kávézó előtt egy műanyag fenyőfát díszítettek fel.

Kollégáimat meghívtuk vacsorára, s mivel valami igazi magyar specialitást kértek, feleségem gulyáslevest főzött. Eközben a karácsony is szóba került, s érdeklődtem: náluk milyen az ünnep?

Egy tuti: nem fehér.

Karácsonyfa van, fel is díszítik, mint nálunk. Ajándék is kerül a fa alá. Többnyire nem túl sok, mint mostanában sok helyen nálunk is.

A karácsonyfára nem telik minden családban. Ahol igen, ott többnyire műfenyő áll. A kis fákat tíz, tizenöt dollárért már kapni lehet, a nagyok bizony száz dollár körül vannak.

Nagyon ritkán látni igazi fenyőfát, az ország más, hegyvidéki tájairól hozzák.

A fákat igyekeznek a családok feldíszíteni: ahol megengedhetik maguknak, ott megveszik a szép díszeket, ahol nem, ott házilag készítenek különböző, piciny színes függőket, azokat aggatják a fákra.

És hogy mi kerül a fa alá?

Van, ahol csak a karácsonyi vacsorára telik – és az a legnagyobb ajándék. Van, ahol kis ajándékok jelentenek különleges meglepetést: a napi élethez szükséges használati tárgyak, ruhaneműk. Egy-egy tehetősebb családnál persze más a helyzet: ők akár egy autó vásárlását is megengedhetik maguknak. Van is pár autószalon, de a családok többsége csak használt autót vásárolhat.

Sajnos, sok olyan család is akad, ahol nincs ajándék, s az ünnepi vacsora is igen szerény. Ők vannak többségben... Talán ezért is tapasztalom: hiába közeleg a karácsony, még nem érezni az igazi ünnepi hangulatot.

A mi házunkban is hiába a szépen felöltöztetett fa, hiába szólnak már halkan a karácsonyi énekek, hiába a ház lakóinak az összetétele, a kiszolgáló személyzet, a ház körül tevékenykedők, és a közvetlen szomszédos házak lakói ilyenkor is a nehéz napi megélhetéssel vannak elfoglalva. A hangulatuk, a kedvük ezért nem is ünnepi.

Ha kinézek az ablakomon, akkor az Atlanti-óceán egyik nagyobb öblére pillantok rá, egy nagy félszigetre, amelyet a szárazfölddel kis híd köt össze. A háború alatt ez a híd volt a stratégiailag legfontosabb pontja a fővárosnak. A félszigeten voltak a felkelők, a szárazföldön a kormány csapatai. Az egyik oldalon volt ivóvíz, de nem volt élelem. A másik oldalon volt élelem, de baj volt a vízellátással.

Kérdeztem a kollégáimtól: a háborús időkben milyen volt a karácsony?

Semmilyen – érkezett a válasz.

A víz és az élelem volt a legnagyobb ajándék, sőt kincs, és ha véletlenül egyszerre került mindkettő az asztalra, akkor az már karácsony volt.

Ha ezt nézzük, akkor meg lehet érteni, a mai nehéz helyzet ellenére miért gyúlnak fények a libériaiak szemében, ha meghallják a szót: KARÁCSONY...

Egy év szünet után elindult a libériai labdarúgó-bajnokság – négy osztályban! Legfölül a hangzatos Premier League, majd az első-, második- és a harmadik osztály.

Két aréna áll a csapatok rendelkezésére: a Nemzeti Stadion szép, de a talaja a gyerekkorom „Kocsisrétjét juttatja az eszembe: azon se lehetett válogatott meccset rendezni. Márpedig mi itt játszunk a nemzeti csapattal.

A másik a szövetség kis stadionja, hibátlan műfűvel. Ezen kívül még öt pálya van, egy műfüves, egy füves és három homokos. Stadionszerű lelátó csak a két stadionban van, a többi helyen a nézők sűrű, tömött sorokban körül ülik a pályát, úgy szurkolnak.

Eddig a legcsekélyebb rendbontást sem láttam. Na, igaz, az itt is szükséges tartalék labdákból négyet hiába kerestek a rendezők az egyik meccs után. Szerintem nem baj, valahol több gyerek focizik majd egész nap.

A színvonal sokszor színvonal alatti. A műfüvön játszott meccsek tűrhetőek, időnként megütik egy-egy gyengébb NB I-es összecsapás szintjét. A homokos pályákon játékról szó sem lehet, küzdelem viszont van.

A játékosok, mint mindenhol Afrikában, születetten jó fizikumúak: gyors futásúak, állóképesek, erősek, mozgékonyak. Sajnos a többség leiskolázatlan. Ennek oka döntően a háború, mely hat-hét éve ért véget, márpedig a maiak akkor voltak a legfogékonyabb korban és az állandó vészhelyzet miatt még az utcák „adta” képzés is elmaradt. A pár szerencsés, akik a háború elől a környező országokba kerülhetett, képzettebb. Nagyjából ők alkotják a felnőtt és az olimpiai csapat keretét. Sokan közülük már külföldön profik, a többiek most igyekeznek utánuk kerülni.

Utánpótlás-bajnokság nincs. Ám az élet, mint oly sok mindent, ezt is megoldotta: a libériai Premier League-ben a felnőttek és a legtehetségesebb huszonegy éven aluliak játszanak. Az ifista korúak szépen elosztva az alsóbb osztályokban. A csapatok mintegy nyolcvan-kilencven százalékát ezek a fiatalok teszik ki, és küzdelmes, tétre menő mérkőzéseken edződnek. Az olimpiai csapatunkban két olyan játékos is van, aki ilyen csapatokból került a nyáron a legmagasabb minősítésű osztályba.

A most indított bajnokság az új Libériai Labdarúgó-szövetség első lépése.

Ahogy egész Afrikában, itt is beindul a fejlődés és minimum hat, maximum tíz év múlva egyszer csak robbannak. Mint Dél-Afrikában. Minden héten látok két-három, más afrikai országban játszott meccset a televízióban és nyugodt szívvel mondhatom, már megütik az európai közép szintet.

Az Afrikában rendezett világbajnokság nagy ötlet volt és hatalmas húzóerő a kontinens futballja szempontjából.

Kicsi a világ – mindig is tudtam.

Itt, Monroviában üzemel egy svájci sörgyár, immár ötven éve. A Klub sör a libériaiak kedvenc itala. A gyár menedzser igazgatója svájci és a felesége magyar.

És ez még semmi. Édesapja, és ő is luzerni illetőségűek. A papa ismer is a svájci edzősködésem idejéből.

Egyébként több magyar, illetve magyarul jól beszélő illető él itt. Két fiatal ember elindult szerencsét próbálni és itt kötöttek ki. A szerencse még várat magára, ők meg a szerencsére, de bizakodnak.

Rajtuk kívül dolgozik az itteni ENSZ kötelékében egy romániai magyar fiatalember. Ráadásul fociszurkoló, kijár a meccseinkre.

A Brussels Airline monroviai kirendeltségének a vezetője ugyan belga állampolgár, de édesapja magyar, ő maga kitűnően beszéli a nyelvünket.

Egyelőre ennyi ismeretségre sikerült szert tenni, de azért ez sem kevés sok ezer kilométernyire Magyarországtól.

De vannak magyarul egész jól beszélő libériaiak is! Mint az ország agrárügyeinek minisztere. Ő az egyik edzésünk után odajött hozzám. Nekem már éppen elegem volt az utamat elálló szurkolókból, udvariasan el akartam hajtani, mire ő egész jó magyarsággal megszólalt: „Bicskei úr, nem akarom zavarni, de én Budapesten végeztem a Kertészeti Egyetemen és örülök, hogy magyar edzőnk van. Egyébként most itt agrárminiszter vagyok…”

Ajjaj, mondtam, az egészen más, akkor csak jöjjön, legyen szíves… Nagyon jót beszélgettünk, immár félrevonulva a tömegtől.

Találkoztam George Gebróval, a Bp. Honvéd volt baloldali játékosával és több olyan kevésbé ismert labdarúgóval, akik valamilyen osztályban szintén nálunk játszottak. Mindannyian szeretettel beszéltek Magyarországról, és biztosítottak afelől, hogy nagyon szerettek nálunk lenni.

Tervezzük a magyarok, illetve magyarul beszélni tudók összejöveteleit. A sorozat már elkezdődött, ugyanis a Klub sok német és svájci mintára sörfesztivált rendezett. Sörkülönlegességet is megismerhettünk. Nem tudom, hallott-e már valaki a mangó sörről?  Nagyon finom ital.

Jól éreztük magunkat és kikapcsolódásnak sem volt utolsó.

Kellett a lazítás, mert az olimpiai válogatottal sokat dolgozunk, sorsdöntő selejtező-mérkőzésünk következik, ezért feszített tempóban, napi két edzéssel készülünk az egyre melegebbre forduló időben.

Azért nem rossz érzés tudni, hogy még itt is magyarok, vagy a magyar színekért is rajongók szurkolnak a sikerünkért.

Kicsi a világ…

Az elmúlt hetekben két fontos meccsre készültünk Libéria legjobbjaival: az olimpiai együttes Sierra Leonéban, míg a válogatott Maliban játszott selejtezőt – egyik helyen sem esélyesként.

Mindkét csapatot én vezetem. Az „olimpiai együttessel három hetet tudtunk készülni, hiszen mindenki Libériában játszik. Az „A” csapattal egy hetes felkészülést terveztünk, úgy, hogy a fiatalokkal együtt készüljenek a játékosok.

Két nappal az összetartás előtt jött az üzenet, hogy az olimpiai csapat már két nap múlva elindul Sierra Leonéba, mert a helyszínen tud készülni öt napot, míg a válogatott játékosai egyenesen Maliba érkeznek. Az első számú pályaedzőm vezetésével a fiatalok a repülőtérre indultak, csakhogy a későbbi utazásra gondolva a fél csapatnak nem készült el az útlevele. Edzés helyett irány a „Hivatal” – két napig tartott a procedúra, mígnem aztán a fiatalok elrepülhettek.

Az új tervnek megfelelően a csapat menedzserével szintén útra keltem Maliba, ahol aztán az ígéretekkel ellentétben senki nem várt minket a repülőtéren, így taxival autóztunk a hotelig, majd másnap a mali szövetségbe, ahonnan aztán átvittek bennünket a kijelölt szállóba. Este újabb taxizás a repülőtérre, várni a csapatot.

Jöttek is – ketten.

A többiek majd holnap – mondták.

Másnap újra irány a reptér – akkor pedig heten jöttek meg, az otthon játszó kiegészítő emberek.

Elkezdtük az edzéseket kilenc játékossal.

Harmadnap befutott egy kivételével az összes külföldön játszó. Holtfáradtan. Volt aki egy teljes napot utazott.

Végül is két nappal a meccs előtt teljes volt a csapat és elkezdhettük a csapatjáték felépítését. Mindezt egy olyan ellenféllel szemben, amelynek nagy része a francia első osztályban játszik,

a többi pedig a Real Madrid, a Barcelona, a Sevilla és a Juventus játékosa.

Ja, és természetesen már a hét eleje óta együtt készültek.

Az első közös edzésre befutott a szövetség delegációja is, az elnökünk rögtön kérdezte: van-e

bármilyen probléma? Mondtam, minden rendben, készülünk. Az előzményeket kár lett volna sorolni, nekünk abból kell „főznünk”, amink van, s úgyis csak az eredmény számít.

Az olimpiai csapat ezek után jónak számító eredményt ért el, 1–1-es döntetlent játszott a hazaiak ellen. Esélyessé léptünk elő a továbbjutást illetően, ami nagy dolog lenne, ugyanis az elmúlt másfél évtizedben a fiatalok nem jutottak túl a selejtezőkön.

A válogatottal viszont kikaptunk 2–1-re.

Az eredmény reális, ugyanis a hazaiak igen erősek voltak. De… Mi mégis a balszerencsét emlegethettük: 1–1-es állásnál az egyik támadásnál csak az egyik védekező középpályásunk érkezett menteni, és így a Real Madridban játszó Mahamadou Diarra beadása után Dramane Traoré magabiztosan, kapásból lőtte a jobb alsó sarokba a labdát.

Kétségtelen, az ellenfél nyerhetett volna valamelyik másik szituációból születő góllal is, mert több helyzete volt. Csakhogy milyen a futball: a 93 percben csupán arra volt erőnk, hogy előre íveljünk egy labdát. A könnyű zsákmányt a mali kapus a tizenegyes ponton elvétette, a labda gurult az üres kapu felé. A csatárunk eszmélt, de közvetlen mögötte indult a védő is. Már úgy láttuk, hogy a támadónk csak bekotorja a labdát, amikor váratlanul a földre került, s a mögüle furcsa mozdulattal érkező mali védő még bele tudott pöckölni a labdába, amely így oldalra gurult. Ekkor harsant a bírói sípszó. Nem hittem a fülemnek: itt, idegenben, az utolsó percben egygólos hazai vezetésnél a játékvezetőnek van bátorsága megadni a tizenegyest?!

Na, azt azért nem!

Mali kapott szabadrúgást, a játékosunk pedig figyelmeztetést, hogy ne színészkedjen.

Mit lehet erre mondani?...

Ez (is) Afrika.

Libériában rengeteg időmet felemészti a futball, és nem is baj, hogy a labda körül forog minden gondolatom. Távol Magyarországtól felerősödnek az érzések, s bár sok helyütt dolgoztam edzőként, a honvágyat legyőzni lehetetlenség. A minap az edzések után hazagondolva azon is töprengtem: miért van az, hogy Magyarországon évente jó, ha egy-két új labdarúgó-szakkönyv jelenik meg, Nyugat-Európa vezető labdarúgó nemzeteinél ellenben tízszer, tizenötször magasabb ez a szám...?

Mindez annak apropóján is aktuális, hogy amikor szeptemberben néhány napra hazatértem, akkor bemutathattam a kapusképzéssel foglalkozó könyvemet, míg visszatérve arra gondoltam, milyen jót tenne a magyar futballnak, ha a szakembereink többször ragadnának tollat.

Aztán ráébredtem, odahaza nem is a vállalkozó kedv, hanem inkább az anyagiak jelenthetnek nagy akadályt. Engedjék meg – és ne értsenek félre –, hogy a saját példámat elemezzem, mert talán tanulságos lehet, miként néz ki az egyszerűbb, kapusokkal foglalkozó szakkönyv kiadása.

A könyv példányszáma 1500, a nyomtatása 1175 Ft/könyv (igen nagy kedvezménnyel), mindez összesen 1 762 500 forint. Nyomda alá rendezés 300 ezer forint, a képek ára (hetven darab egy német sportfotó szolgálattól kedvezménnyel) öt euró/darab, azaz 472 500 forint. A könyvek becsomagolása, felárazása, szállítása 200 ezer, a bemutató megszervezése (ingyenes terembérlési kedvezménnyel) ötvenezer, míg az egyéb kiadások (utazás, tárgyalás, meghívások, postaköltségek, stb.) 150 ezer forint.

Mindez együtt hárommillió forintnyi befektetés.

A remélt eladási darabszám 1400 (száz darab könyv megy bemutatásra, ajándéknak, reklámnak), az eladási ár 4990 forint, amelyből ötven százalék jár a könyv írójának. Ha mind az 1400 példány elkel (messze nem biztos), akkor körülbelül hétmillió forint a teljes bevétel, amelynek ötven százaléka, azaz 3.5 millió folyik be.

A bruttó nyereség (ugyebár az ötven százalék és mínusz az előállítási költségek) 500 ezer forint, amiből, ha lejön az adó és egyéb járulék, maradhat 250 ezer forint.

A könyv megírására fordított idő öt hónap, kemény, napi legalább nyolc órás munka volt, azaz havi lebontásban a könyv ötvenezer forintnyi hasznos munkadíjért készült.

A költségeket csökkenti, a nyereséget növeli, ha szponzorok állnak a könyv mellé.

De… Idehaza nem érdekelt senki a szakkönyvek megíratásában, így nincs szponzor (jóval több utánajárással valószínűleg lett volna egy-kettő, a könyvben szereplő három hirdetés nem fizetős, a negyedik képekkel segítette a könyv elkészültét).

Tehát: miért ír nagyritkán mégis szakkönyvet a magyar edző?

A saját motivációimról annyit: régóta érlelődött a gondolat – magam is kapus voltam –, és úgy éreztem, ma már szükség van ilyen szakkönyvre.

Még a libériai kapitánykodás előtti időszakban volt időm bőven, nekiültem – és most Monroviából hazagondolva úgy érzem, az erkölcsi elismerés mindennél többet ér.

Sokan kérdezték: milyen a hangulata egy afrikai labdarúgó-mérkőzésnek.

Nos, ezt az élményt leghitelesebben úgy tudom érzékeltetni, ha felidézem a Zimbabwe elleni  Afrika Kupa-selejtezőnket….

Szeptember 5-én nagy napra ébredt Libéria – eljött a meccs napja Zimbabwe ellen! A selejtező már hetek óta téma, sőt afféle ünnepi esemény  volt az egész országban. Az edzőpályánkon már az első gyakorlás során  ezrek ültek a nézőtéren, szinte lehetetlen volt koncentrálni. Innentől kezdve bezárattam a kapukat, de hiába.

A leleményes szurkolók megtalálták az utat, és ismét népünnepéllyé alakult az edzés, ami után lehetetlen volt elhagyni a stadiont: a játékosokat körülvették és szűnni nem akaró lelkesedéssel buzdították őket a győzelemre. Az edzői stábnak is kijutott a szeretetből. Én végül beosontam a stadionban székelő szövetség egyik irodájába, és csak egyórányi ücsörgés után tudtam a hotelbe visszaautózni. A játékosok épphogy beestek vacsorára.

A szállodában sem volt sokkal csendesebb az élet: újságírók, barátok, családtagok, menedzserek jártak ki-be. Két nap után végre becsukták a kapukat, rendőrök állták az útját a betolakodóknak, így találtunk némi nyugalmat.

Aztán zöld utat kaptunk arra, hogy edzhessünk a meccs helyszínén is - zárt kapuk mögött!  De már messziről láttam a tömeget. Igaz, ekkor legalább fent ültek a lelátón a fanatikusok, és nem tudtak bejönni a pályára.

A csapatot meglátogatta az edzőtáborban az állam elnöke is: Ellen Johnson-Sirleaf egy órát töltött velünk, egyenként bemutattak neki mindenkit, majd kis beszédet tartott, amelyben arra buzdított, hogy a játékosok álljanak helyt az országukért.

(Egy kép a netről: Libéria elnökasszonya, Ellen Johnson-Sirleaf imádja a futballt, és ezt személyesen is átélhettem a Zimbabwe elleni Afrika Kupa-selejtező előtt)

A meccs előtti út a hotelből a stadionba külön élmény volt. Öt kilométeres távolságról volt szó, de az út szélén emberek tízezrei álltak sorfalat a csapat buszának. Énekeltek, táncoltak, integettek, éltették a válogatottat. Mire beértünk az öltözőbe, le volt izzadva mindenki, a lelkesedés az egekig ért, még én is úgy éreztem, jó lenne átöltözni és kifutni játszani.

A nézőtér zsúfolásig megtelt, harmincötezer néző állt és szorongott a lelátókon. A másik harmincötezer meg kintről szurkolt. A biztatásban nem volt egy perc szünet sem. Űzték, hajtották a csapatot. Eredménytől és az éppen futó akció sikerességétől függetlenül.

Ja, és ez eredmény: 1-1.

Az első félidőben nagy balszerencsével, a másodikban nagy szerencsével értük el ezt a döntetlent.

Végül is mindenki elégedett volt, a játékosokat ünnepelték, ölelgették, szerették, és azt mondták, kell még fejlődni, de legalább már van csapatunk.

Na, valahogy így kell szeretni a futballt…

A magyar edzőnek (is) mindenütt alkalmazkodnia kell a helyi szokásokhoz, ami alól a futballpálya sem kivétel – ezúttal arról számolok be, hogy új munkahelyemen, Libériában a válogatott keret összetartásai során a játékosok milyen szertartással vágnak neki az edzésnek.

A megbeszélt időpont előtt fél órával már teljes a csapat az edzőpályán.

Esőben, napsütésben (utóbbiból mostanság elég kevés van), hűvösben, melegben (na, ebből sincs sok) mindig pontosan.

Körbe állnak a felezőn. Egy idősebb játékos, vagy egy edző beáll a kör közepére és imát mond. Az imában kérik a jó Istent, segítse meg őket az edzésen, a szakmai stábot az edzés megtartásában.Egy hete minden reggel pap is áll ott. Ő hosszabban beszél, intelmeket mond, lelkesíti őket, buzdítja a napi edzésmunkára, a fegyelemre, a szakmai stábbal szembeni szófogadásra.

Ezután énekelnek és táncolnak. Mindent kifejeznek vele.

Amikor fáradtak, szomorú az ének, alig megy a tánc. Arról szól, hogy nehéz az életük, de ők kitartanak, nem adják fel. Tűrnek, bizakodnak, várnak. Kicsit nógatni kell őket és helyre áll a rend.

Néha beletörődést lehet kihallani. Fásultságot, és azt, hogy hiányzik a hit. Edzésük átcsap monotonba. Reménytelenbe. Hát ilyenkor kicsit kiabálok velük, meg mondom, hogy szép a jövő.

Érdekes, amikor idegesek. Kapkodó minden. A gyakorláson figyelmetlenek. Ilyenkor csak az a kérdés: rájövök-e az okára? Ha igen, rövid megbeszélés következik és megnyugszanak. Ha nem jövök rá magamtól, ők nem mondják, és nem nyugszik meg senki.

Ha frissek, vagy valami öröm érte őket, szárnyal az ének, friss a tánc. Köszönetet mondanak az Istennek, amiért párfogásába vette őket, amiért szebb lett a napjuk és jókedvűek lehetnek. Még a labda is magától pattog, már edzés előtt nekiállnak gyakorolni.

Ha valamiben nagyon bíznak – például megnyerik a meccset – lassú az ének, de erős, időnként az égig csap. Nincs szükség külön buzdításra.

Lassan kezdek ráébredni, miért beszélnek keveset és mégis értik egymást…

Eddigi legnagyobb élményem a válogatott mérkőzések mellett a George Weah-val való minapi találkozás volt. Sőt nemcsak vele, hanem az egész egykori csapatával volt szerencsém megismerkedni.

(A meccs szünetében George Weah-val)

A találkozó előtt valaki azt mondta a szövetségünkben, hogy azért játsszunk velük edzőmeccset, hátha valaki még befér a maiak közé.

Azt hittem, tréfál.

Aztán a meccsen kiderült, hogy egyáltalán nem.

Nem egyedül az aranylabdás Weah, hanem mellette még jó pár, egykor Európában futballozó sztár felbukkant a csapatban. Köztük volt az egyik pályaedzőm, Joe Nagbe, aki egykor az Arsene Wenger által irányított Monacóban is játszott. Láttam még egy érdekes figurát, mégpedig Kelvin Sebwét, aki két évvel ezelőtt a Détári Lajos által edzett görög FC Poroszban is szerepelt. Ő most hagyta abba a focit, és igazság szerint, ha vállalná a napi erős edzéseket, be tudna kerülni a válogatottba is. Bátyja – civilben védelemügyi miniszterhelyettes – sem akármilyen alkat. Párszor megkért, hadd szálljon be az edzésbe, mert nem akar tréning nélkül kiállni ellenünk. Negyvennégy éves, de minden állóképességi és erőgyakorlatban az élen járt. Akárcsak nálunk Magyarországon, az igazi bajnokokat itt is életük végéig jellemzi az átlag feletti teljesítőképesség.

Ami említést érdemel még, hogy meglepően jó technika és okos, taktikus játék jellemezte őket. A félidő 0–0 volt.

Kicsit szégyelltem is magam a padon. Az sem mentség, hogy a közönség, amely zsúfolásig megtöltötte a hatezer főt befogadni képes – a szövetségnek is otthont adó – stadiont, minden egyes sikeres megmozdulásukat óriási üdvrivalgással fogadta.

És George Weah!

Százkilencven centiméter magas, száztíz kilós óriás. Parádés brazilos technika, hihetetlen fizikai erő, gyors észjárás. Sokszor nem tudtuk elvenni tőle a labdát. És a többiek is fantasztikusan futballoztak! Pedig 35-45 év között jár mindegyikük. Egyértelműen kiderült, ezek a játékosok tudtak focizni – régi és mai értelemben egyaránt.

Nagy nehezen nyertünk 1–0-ra. Ha lenne világbajnokság Weah korosztálya számára, biztosan jól szerepelnének.

Fantasztikus élmény volt! Weah játéka és személyes biztatása, s nem utolsósorban a csapatom győzelme plusz erőt adott ahhoz, hogy megoldjam a feladataimat Libériában.

Bicskei Bertalan július vége óta dolgozik szövetségi kapitányként Libériában, a polgárháború után éledező országban.

A magyar mesteredzőre vár a feladat, hogy újjáépítse az ország válogatott futballját, a legjobbak mellett foglalkozzon az utánpótlással, a szakemberképzés beindításával.

Bicskei Bertalan ezentúl a Nemzeti Sport Online számára rendszeresen bejelentkezik Afrikából, hogy megossza olvasóinkkal nem mindennapi élményeit.